papiruszportal.hu

Ebből a kallódásból a legelső, azonnal jól sikerült novellakísérletek húzták ki az ifjút. Regényes úton Osvát Ernőhöz, a Nyugat szerkesztőjéhez kerültek a kéziratok, s ő 1910-től – a Firona kinyomtatásától kezdve rendszeresen közölte, pártfogolta Tersánszkyt. Az 1914-ben katonának bevonult fiatal író 1916-ban remekművet juttatott haza a Frontról: a Viszontlátásra, drága... című (Ady Endre elragadtatott írását is kiváltó) kisregényt. Az I. világháború csak 1919 augusztusában ér véget az 1918 szeptemberétől hadifogságot szenvedő Tersánszky Józsi Jenő számára. Nélkülözései arra vitték rá az egyébként törhetetlenül optimista alkatú-személyiségű, életszerető és bohém írót, hogy 1921 júniusában, a Dunába ugorva öngyilkosságot kíséreljen meg. Vagy ő maga kiúszott – mint erre többször s egyre legendásabban visszapillantott –, vagy a vízi mentők adták vissza az életét; sorsa hirtelen kedvező fordulatot vett. Az öngyilkossági próbálkozásból és a szerencsés menekülésből újsághír lett – ez fölkeltette az ugyancsak szépírói terveket dédelgető Molnár Sári érdeklődését. Levelet írt, választ kapott, s rövid idő leforgása után, 1921. szeptember 8-án házasság lett a dologból (Talán nem véletlenül épp azon a napon, amelyen Petőfi Sándor és Szendrey Júlia is házasságot. kötött Tersánszky, aki ugyan nem kereste magának a példaképeket, házi könyvtárat soha nem gyűjtött, járatos volt a magyar és a világirodalomban, értett a képzőművészethez és a művészetkritikához, kitűnően muzsikált, továbbá feltalálói ambíciókkal barkácsolt. Talentumának és öntörvényűségének tudatában sem tagadta meg a tiszteletet azoktól a költőktől, művészektől, akikben a legnagyobb életértéket: a szabadságot vélte megtestesülni. Így és ezért szerette Petőfit, akinek Nagybányáról írt rajongó szavait is egy életre megjegyezte.)
1921 végére a bontakozó életmű is több jelentős „bibliográfiai tétellel” gyarapszik. Köztük van Tersánszky Józsi Jenő legnagyobb írói produktumának, a Kakuk Marci című regényfolyamnak az első nagyobb egysége, az önálló műként olvasható Kakuk Marci ifjúsága is. 1922 júliusától Tersánszky a Nyugat főmunkatársa, a Pesti Napló cikkírója és kritikusa.
 

E kedvező változások idején keletkezett a Két zöld ász (1921) is. A szerzőnek bőségesebb regényírói tapasztalatai ekkor még nem voltak. A Viszontlátásra, drága... kisregény terjedelmű és szerkezetű; egy-két, regényesen terjeszkedő Tersánszky-írásmű sem nyúlik túl a nagynovella keretein, a Kakuk Marci ifjúsága, a Rossz szomszédok és A Sámsonok pedig lényegében párhuzamosan íródik a Két zöld ásszal. Mégsem mondhatjuk, hogy az e kötetben található regény Tersánszkyra oly jellemző epizodikussága, kanyargó linearitása. körképszerűen részletező, élvezetes ábrázolásmódja a tulajdonképpeni „második pályakezdés” helyzetéből magyarázható. Az itt érvényesített beszédmód – vagy mesélésmód – egész életén át kíséri az írót.
Értő, éleslátó kritikusa, Szegi Pál találóan írta 1928-ban, a bírálatot az elismeréssel vegyítve: „Elaprózó, zsúfoló stílusának első teljes kibontakozását Két zöld ász című regényében látjuk. Ennek a regénynek nincs is magasabb értelemben vehető rendje. Csak az események egymásutánja az egyetlen gerince. Nyoma sincs a stilizálásnak. Összezsúfolva, nagy tömegben dobja színre embereit. S mindegyik magával hozza az egész életet... A formálás tisztán művészi lázát a mondatépítés, a mondatötvözés munkájában éli ki. Regényének széthulló testét stílusának tömör ereje teszi szilárd épületté. Nyelvének szinte szerkezeti szerepe van. Ez az a kötőanyag, amely összefogja a mozaikokká széteső regényt. S ez adja meg munkáinak állandó tónusegységét is.” A „széthullás” nem egészen indokolt emlegetését Szegi a további részletező, hozsannázó stíluselemzéssel ellensúlyozza, majd a lehető legmagasabbra emeli az írót: „Tersánszky helyét Móricz Zsigmond mellett fogja kijelölni az irodalomtörténet. A népszínműhangulatok erős dekorativitása helyébe ők hozták a sűrű, vegetációszagú élet igazságát a magyar irodalomba. Történeti missziójuk azonossága mellett azonban alapvető karakterbeli különbségek választják el őket... Tersánszky emberei... teddide-teddoda passzivitásban élnek, tetteik fanyar lendületességben fonnyadnak el. Móricz Zsigmond a heroikus tett szépségét írta meg. Tersánszky a tettek verejtékes hiábavalóságát.”
 

Persze ma már különbséget teszünk a két pályatárs „történeti missziója” között, élesebben el is választva őket, mint ahogy Szegi Pál gondolta. S az sem bizonyos, hogy éppen a Két zöld ászban a tettek dominálnak. Hiszen kallódásregény, hullásregény ez: az író szívének vétkességükben is oly kedves hősalakok egyike, Buzikán Mátyás az élet naposabb és lustább felét keresve éget föl maga körött minden családi, baráti, érzelmi kapcsolatot, hogy végül maga is bennégjen ebben az amorális, tunya, önveszejtő életformában. Valamennyi Tersánszky-regény közt ebben a legerősebb a kommentáló elem: Buzikán az eseményförgetegben is rendre elidőz az etikai megfontolásoknál, világosan látja, jó és rossz, rossz és rosszabb közül melyiket kellene választania – és mindig gyengének bizonyul, mindig hibázik. A könyvre ragadt címke – melyért Tersánszky éppúgy felel, mint a kritikai irodalom – kissé megtévesztő. Buzikán ugyan valóban hamiskártyás, és – mesteri motívuma a pszichológiai közelítésnek! – zuhanását a rémlátomássá váló fátum: az egyszerre két zöld ász okozza, a műben azonban szerény tér jut a kártyabarlangoknak, a kisvárosi, lebujszerű fogadók kártyaszobáinak, a cinkelt lapokkal űzött förtelmes játéknak. A Két zöld ásznak az életteljessége, a szociológiai érdekessége és tanúságtétele a megvesztegető: a (természetesen Nagybányára hasonlító) kisváros, majd a több szegmensében is láttatott Budapest 1900 körüli rajza.
 

A lebilincselő regény struktúrája korántsem olyan egyszerű, mint az az egyenes vonalú, dús cselekmény hangsúlyozásával érzékeltethettük. A mű végigolvasása után például nyilván felvetődik a kérdés: mikor szólal meg, hol kezdi és hol, mikor végzi történetét, erkölcsi tanulságnak is szánt önéletrajzát az egyes szám első személyben beszélő főszereplő?! Meséje kezdetekor tisztában van a végzet valóságával – ilyen terjedelmű és hangfekvésű (gyónásszerű) eseményfilmet viszont ama lezáró mozzanat sem időbeliségével, sem az írói Végszóban föltárt jellegével nem enged pergetni! A különös időkezelés narrációt módosító hatása nyolcvan esztendő távlatából is – hirtelenül és ismét – modern regénynek (XX. század végi értelemben modern regénynek) láttatja a Két zöld ászt, melyben persze mégis a hagyományos (XIX. századi típusú, egyben a kalandregény és a pikareszk regény tradícióit kiaknázó) történetszövés uralkodik.

A jelen kiadáshoz a Két zöld ásznak azt a szövegét vettük alapul, amely a Tersánszky J. Jenő Válogatott Művei a Magvető Könyvkiadó gondozásában elnevezésű egykori sorozatból ismerős. Ez 1978-ban látott napvilágot; a Magvető korábbi Tersánszky-sorozatának részét képező előzménye pedig 1962-ben (ezt az írónak még módja lehetett korrigálni). A sajtóhibákat, szövegromlásokat igyekeztünk kijavítani. Megjegyzendő azonban, hogy Tersánszky páratlan mondatfűzése és kápráztató szóhasználata a szöveget néha olyan mértékben elmozdítja a mai köznyelvi – vagy szépirodalmi nyelvi – állapottól, s ortográfiája is oly egyéni – egyben következetlen –, hogy olykor-olykor nyilván az előző kiadások szerkesztői is gondban lehettek, melyik alakot, mely központozási formát válasszák. Mindez nem befolyásolja azt a tényt, hogy a Két zöld ász, Tersánszky Józsi Jenő korai regénye az író legpompásabb (a Kakuk Marci és még kéthárom mű árnyékában indokolatlanul kevésre becsült) nagyepikai kiteljesedéseinek egyike.

​

​